A Pentagon titkai felvállaltan előzményfilmje az 1976-ban négy akadémiai díjjal jutalmazott Alan J. Pakula által rendezett Az elnök emberei című filmnek. Teljesen pontosan A Pentagon titkai ott fejeződik be, ahol Az elnök emberei elkezdődik. A biztonsági őr észreveszi, hogy az irodaházban az egyik ajtó nincs megfelelően bezárva, majd telefonbeszélgetést hallunk, amelyben a helyi rendőrséget tájékoztatják arról, hogy „azt hiszem, éppen most törtek be, a Watergate irodaházba.”

Lehet ezt poénként is felfogni. A Fehér Házban Nixon elnök épp tudtára adja embereinek, hogy a The Washington Post munkatársai soha többet nem léphetnek be az épületbe, a rendező Steven Spielberg pedig egy kaján mosollyal zárja a filmet: figyelmezteti a nézőket, hogy már nem is szükséges, hiszen Bob Woodward és Carl Bernstein cikksorozata a látszólagosan ártalmatlan Watergate betöréssel kapcsolatban Nixon elnök hatalmának elvesztéséhez vezet.

Az 1976-ban készült film címe angolul: All the President's Men, pontosabb fordításban, valami olyasmi lenne, hogy „mind az elnök embere”? Ennek jelentősége van. Amikor a Bob Woodwardot alakító Robert Redford a nyomozás egy pontján rájön arra, hogy mi a közös az ügyben felbukkanó emberekben, (Az, hogy mindegyik az elnök embere!) lépteit, pánikszerűen gyorsítja az utcán. A zene baljóslatúan fokozódik, mint ahogyan a feszültség is a főhősben, majd egyszerre összeszedi a bátorságát és hirtelen fordulattal hátranéz...

… és nem követi őt senki! Győz a szabad világ! Győz Amerika, az állam nem támadhat rá állampolgáraira, még abban az esetben sem, ha éppen az adott állampolgár oknyomozó újságíró és az elnök viselt ügyei után szaglászik.

Ez az a jelentős különbség ami az Észak Amerikai Egyesült Államokat és kis hazánkat összehasonlíthatatlanul két kategóriába sorolja. A Kádár korszakban ezt a filmet Magyarországon is bemutatták, Dunai Tamás és Szakácsi Sándor kölcsönözte hangját a két főszereplőnek. A dohányfüstös Pesti értelmiségi szalonokban talán még át is gondolhatták, hogy ilyet, mint amit Az elnök emberei című filmben látnak, Magyarországon is meg lehet-e csinálni, azonban ami még a jelenlegi Magyarországon is hiányzik, az az, hogy Magyarországon egy független újságíró és egy az eltusolásokba már beleunt, magas rangú nyomozó nehézkesen tud egymással szembe állni egy garázsban és csak nagy nehézséggel tudnak egymással mint állampolgárok beszélgetni.

A másik ok, amiért Magyarországon sem a Kádár korszakban, sem a mai időkben nem lehet egy olyan projektet megvalósítani, mint amit Az elnök emberei című filmben láttunk azt pont az előzményfilmben, A Pentagon titkai című filmben lelhető fel, ahol azt a történetet követhetjük végig, ahogyan a negyedik hatalmi ág a talpára áll.

Egy becsületes szembenézést azzal, hogy az újságnak az első alkotmánykiegészítés értelmében szabad sajtóként kell működnie és nem a politikusokat, hanem a népet kell szolgálnia. Ebben a rendkívül nehéz stratégiai játékban áll talpra Katharine Graham – Meryl Streep, aki most nem Az ördög Pradat visel-ben játszott teljhatalmú nőként jelenik meg a filmvásznon, sokkal inkább egy a férfiak világába belecsöppent és ott bizonyos okokból „megtűrt” női vezetőként, aki ezt a szerepet el is fogadta. A történet előrehaladtával azonban eljön egy olyan pillanat, amikor már nem lehet nem nadrágot viselnie és ezt Meryl Streep zseniálisan játssza. A partykirálynőből, aki biztonságosan hajózik a demokrata politikusok és az újság kiadó közötti egyensúly megteremtésének tengerén, egyszercsak a saját lábán álló, az alkotmány első kiegészítése alapján a népet szolgáló sajtótulajdonossá válik. Nagy segítségére volt ebben a fejlődésben főszerkesztőjének Ben Braedlee - Tom Hanks-nek is. 

Természetesen adja magát, nem lehet nem írni arról, hogy Meryl Streep a 2017-es Golden Globe gálán életműdíjat kapott, ahol hatásos beszédet tartott a sajtószabadságról, amely a következőképpen hangzott:

„Köszönöm, Hollywood Foreign Press, (a Hollywoodban dolgozó külföldi újságírók szervezete – a szerk.). Csak hogy felvegyem a fonalat, amiről Hugh Laurie is beszélt az imént. Valójában mi ebben a teremben mindannyian az amerikai társadalom legócsároltabb rétegéhez tartozunk. Gondoljátok csak végig. Hollywood, külföldiek és a sajtó. De kik vagyunk mi igazából? Sőt, valójában mi is Hollywood? Egy rakás ember, akik mind különböző helyekről származnak.

Engem személy szerint egy New Jersey-beli iskola formált olyanná, amilyen vagyok. Viola [Davis] egy farmon született Dél-Karolinában, majd a Long Island-i Central Fallsban nőtt fel. Sarah Paulsont egyedülálló édesanyja nevelte fel Brooklynban. Sarah Jessica Parker egy volt hét vagy nyolc testvére közül Ohióban. Amy Adams Olaszországban született, Natalie Portman pedig Jeruzsálemben. Hol van az ő születési bizonyítványuk? No, és ott van még a gyönyörű Ruth Negga, aki Etiópiában született, Írországban nőtt fel, most pedig egy Virginiai kisvárosi lány karakterének megformálásáért jelölték Golden Globe-díjra. Ryan Gosling – mint a világ legkedvesebb emberei mind – kanadai. Dev Patel Kenyában született, Londonban nőtt fel, most pedig egy Tasmániában nevelkedett indiai srácot alakít.

Hollywood tehát telis tele van kívülállókkal és külföldiekkel. Ha kirúgod az összeset, nem marad más, amit nézhetnél, mint az amerikai foci és a harcművészet, (ami, ugye, nem igazi művészet...) Rövid időt kaptam arra, hogy mindezt elmondhassam. Egy színész egyedüli feladata, hogy belépjen olyan emberek életébe, akik eltérnek az átlagtól, és megmutassa a nagyközönségnek, milyen érzés is ez valójában. Ebben az évben pedig nagyon-nagyon-nagyon sok ilyen erős alakítással találkozhattunk, amelyek pontosan ezt tették: kivétel nélkül lélegzetelállító és szenvedélyes munka volt mindegyik.

Volt azonban egy olyan alakítás, ami teljesen letaglózott. Majdnem kitépte a szívemet. Nem azért, mert különösképp jó volt. Lényegében semmi jó nem volt benne, de hatásosan elvégezte a feladatát. Az volt a szándéka, hogy megnevettesse a közönségét, hogy kimutathassa a foga fehérjét. Ez az a pillanat volt, amikor az ember, aki az országunk legmegbecsültebb székébe óhajt beleülni, nyilvánosan kigúnyolt egy fogyatékkal élő riportert. Valakit, akit legyőzött kiváltságban, erőben és abban a képességében, hogy visszavághasson. Megszakadt a szívem, amikor ezt láttam. És még mindig nem tudom kiverni a fejemből, mert ez nem egy film volt. Hanem a valóság.

Amikor a másokat megalázni vágyó ösztön egy olyan ember felől érkezik, aki fontos szerepet tölt be a közéletben, valakitől, akinek hatalma van, akkor az mindenkinek beszivárog az életébe. Mert akkor feljogosít másokat is arra, hogy ők hasonlóképpen járjanak el. A tiszteletlenség tiszteletlenséget szül. Az erőszak erőszakot gerjeszt.

És amikor a hatalmasok arra használják az erejüket, hogy másokat bántsanak, annak mindannyian vesztesei leszünk.

És akkor pár szót a sajtóról. Szükségünk van a komoly sajtóra, hogy éljen a hatalmat számonkérő jogával, és felelősségre vonja azt minden egyes gyalázatért, amit elkövet. Alapító atyáink ezért rögzítették a sajtó feladatait, és annak feltétlen szabadságát az alkotmányunkban. Csak azt kérem tehát a híresen jól szituált Hollywood Foreign Presstől, és közösségünk minden egyes tagjától, hogy csatlakozzon hozzám, és támogassuk együtt a bizottságot, amely megvédi az újságírást... Mert rájuk a jövőben is szükségünk lesz. Nekik pedig ránk, hogy megvédjük az igazságot.

Még egy dolog. Egyszer, amikor egy forgatás közepén épp valami hülyeségen rinyáltam, mert úgy volt, hogy végig kell dolgoznunk az egész vacsoraidőt, vagy legalábbis nagyon sokáig elhúzódik a munka, akkor Tommy Lee Jones odafordult hozzám, és azt mondta: „Hát, nem egy csodálatos kiváltság színésznek lenni, Meryl?” Igen, valóban az. És emlékeztetnünk kell egymást arra, micsoda kiváltság és felelősség ez az érzés. Legyünk mindannyian büszkék arra a munkákra, amelyeket Hollywood ma este elismer e díjakkal!

Ahogy kedves barátom, a nemrég elhunyt Leia hercegnő mondta egyszer nekem:

Fogd az összetört szívedet, és alakítsd át művészetté!

Köszönöm!"

Szőcs Lilla fordítása

Forrás: wmn.hu